Ifj. Márkvárt János szekszárdi kadarka törkölyével készült spontán erjesztésű wild ale.
Teszt
Talán mondhatom, hogy a jelenleg futó sörsorozatok közül a Monyo Terroirja a kedvenc szériám. Persze nem (csak) azért, mert magyar vagy mert hozzák a tőlük megszokott, magas minőséget, még csak nem is azért, mert elég „személyre szabott” választás a bor-sör párosítás vagy a tavalyi év meghatározó élménye volt a Spontan Syrah, hanem azért, mert egy teljesen szubkultúrás, egyébként iszonyat érdekes stílust úgy tudtak felfuttatni és megmutatni a szkeptikusoknak is, mint senki más eddig. Ez a sorozat pedig a 4. megállójához ért, ahol is a szekszárdi kadarkát vette célba, ezt oltotta sörbe ifj. Márkvárt János szőlőtörkölye segítségével. A kóstoló innentől már nem volt kérdéses.
A palack őrült grafikáján már meg sem lepődve töltöttem ki a bronzos-rózsaszínes italt, melynek tetejét múló, paplan szerű hab takarta. Illata kissé édeskés, kissé savanykás, de nagyon kadarka. Ez a mára már magyarnak elfogadott szőlőfajta könnyebb, üdébb vörösboros jellege ütközik ki a korty elején is, elég telten, hogy aztán egy száraz, savanykás lefutás után megérkezzen a törköly íze is. Persze ilyenkor nem a pálinkára kell gondolni, itt a leszedett, saját súlya alatt megroppant szőlő az, amit az íz felidéz. A későbbi utóíz pedig egyenesen olyan, mint egy boré: ott van benne az a bizonyos pince-íz.
Mindemellett talán azt mondanám, itt nem a kadarka maga, hanem a könnyed vörösbor érzete a főszereplő. Bár a szőlő jellegzetes íze itt nem dominál annyira, a kadarkára egyébként sem a masszív test jellemző tapasztalataim szerint, ezt a könnyedebb jelleget pedig a sör is szépen megidézi. Egy újabb szépen sikerült borsörrel leszünk tehát gazdagabbak, amit bármikor zokszó nélkül újra kóstolnék, de számomra a korona marad a Syrah fején. Aztán persze ízlések és pofonok…